3. Fejezet
Zűrzavar
Elviszem Enarat Laleiékhez, hazamegyek; megírom a házit. Másnap a suliban Lalei leszól.
- Azt mondtad benézel!... Kerestelek, de sehol nem voltál!
- Hát, nem tudtam elmenni, mert nekem kellett vigyáznom a húgodra, hogy a szüleid is elmehessenek…
- Ó, értem… Bocsi, ezt nem tudtam.
- Semmi baj. – megfájdul a fejem, lehunyom szemeimet, mint mindenki más. A sűrű visításokra kinyitom szememet.
Most meg mi történt?!- kérdezi ijedten Lalei mellettem. Ránézek Silax ül a bal oldalamon.
- Mondd, hogy tévedek!... Ugye nem cseréltem testet?...
- De Bence…Akarom mondani, Seila… - felvisítok a rémülettől.
- Van egy tervem. – felállok, a tanári asztal elé sétálok, tólkiabálom a tömeget. – CSEDNET!!! – minden szempár rám szegeződik. – Tudom, hogy féltek, de tartsuk meg a hidegvérünket. Seila vagyok, hiába néztek másnak. Most könnyen előfordulhat, hogy hőseinkre nem számíthatunk. Senki nem mehet haza, mindenkire szükségünk van. Marietta, most rád is! Ne foglalkozzunk azzal, hogy ki az, akit csípünk, és ki az, akit nem; de ha valaha vissza szeretnénk kapni a saját testünket, pontosan azt kell tennünk, amit ÉN mondok.
Azokat a neveket mondom, amelyiket az adott archoz tudom kapcsolni. Bemacha, Melar, Nikala és én megkeressük, mi okozhatta ezt a zűrt; a többiek maradjanak itt, és fogjatok össze, ha valami támadna! Indulás! – kimegyek a másik három gyerekkel az utcára; valami fekete ruhás, kék szárnyú lény lebeg az épület körül.
- Ez meg mi lehet?... – kérdezi Melar, Marietta hangjával.
- Nézzük csak… Szárnyas, gonosz, és emberszerű… Ez csak egy valami lehet… - szemeim reszketve kikerekednek. – Egy rork! Nyomás befelé!!! – tolom őket be a liftbe, hangom megremeg a félelemtől; feszülten nyomkodom a 3. emelet számát. Amint kinyílnak az ajtók már nyomom is őket a terembe, és tartom az ajtót.
- Mivel kell szembenéznünk Be… Seila?! – kérdezi Lalei.
- Egy rorkkal! – mivel értetlenül néznek rám, folytatom. – dobjatok meg egy telóval! – elkapom Silax-ét, megkeresem a tudnivalókat, rányomok, Lalei-nek adom (Silax-nak). – Olvasd fel!
- Rork: Erős mágiával rendelkezik, lélekenergiával táplálkozik..
- Tekerj lejjebb, az elpusztításhoz! – megteszi.
- Nem bírja a fényt, a magas frekvenciájú rezgést, a virágok illatát, és a tükröt.
- Húzzátok el a függönyöket! Marietta; kellene egy tükör! Ki tud magasan énekelni?! Akinél van VIRÁG illatú spray, az kapja elő! Most!!! – mindenki kotorászni kezd a padokban, és a táskákban. – A spray-t az ajtóba fújjátok! Marietta, egy tükröt!
- De… Összetöritek…! – mondja zavarban Melar, az első, középső padhoz megy.
- Veszek neked egy újat!... Skacok; a cipőfűzőket, gyorsan! Kössétek össze őket! Az egyik végén legyen egy tornacipő, a másikon a tükör! Rakjátok az órára a cipőt, többször rátekerve; a tükröt az ajtó tetejére! – ahogy megteszik és a terem másik végébe kucorodnak remegve, elugrok az ajtóból. A ronda arcú lény berúgja az ajtót, ami a falnak csapódik. Megvakítja a mapfény, a saját arcának látványa. Megőrjíti a spray-k illata. Az előttem lévő telefonon elindítok egy operettet, ahol a nő magasan énekel. A lény próbálja egyszerre befogni az orrát, a fülét és a szemét; a nyakából letépem a nyakláncát, földhöz vágom, rátaposok. Elkapom a menekülő vütiát, kirohanok a folyosóra, körbenézek, hol tudnám kiszívni belőle a sötét szándékot. – Gondolkozz, kislány! Mivel szoktak bármit megtisztítani??!! Hát persze! A víz! – befutok a lány mosdóba, megnyitom a csapot, jó alaposan megmosom a vütiát. Szerencsére beigazolódik a felvetésem, a szitakötő szerű bogár fehéren repül el. Visszamegyek a terembe, bizsergő fejjel leszorítom szemeimet. Amint kinyitom, hogy körbenézzek, az osztály végében kucorgok a többiekkel, de a saját testemben. Megnyugodva sóhajtok fel.
- Ö, kislány… Nem felejtettél el valamit? – kérdezi Lalei.
- Ó, nem. A szörny hamarosan visszaváltozik. – alig mondom ki, a festő kerül az ajtóba; a varázslat megszűnt.
- Hol vagyok? – néz körbe értetlenül a festő-
- De ez hogy történhetett? – kérdezi Lalei.
- A vütia szennyezett volt. Gonosz varázs alá került, és ilyenkor a varázsló parancsát kell követnie. – meggondolatlan válaszomra minden szem rám szegeződik.
- Hah? Honnan tudod?
- Óh, öh… Pillangó csak nekem mondta el?... Hehe, jó nagy tréfamester, nem igaz?...
- Ööö…. De… - mondják egyszerre.
- Hacsak… - szólal meg Lalei. - …Nem ő Pillangó! – Bence felnevet, lefagyok.
- Seila, ezt ne jegyezd meg; de ha ő lenne Pillangó, minden tornaórán ötöst kapna, nem felejtene el semmit. És ha véletlenül felhívna egy fiút, nem kezdene el dadogni. – mondja Bence, elsápadok, és elvörösödök.
- Ö… Köszi, hogy mindenkinek elmondod, milyen béna vagyok…! – vágom rá, tenyereim mögé rejtem arcomat, leülök a helyemre. Ahogy meghallom a csengőt, felkapom táskámat a szék mellől, és kirobogok. Csak az iskolaudvaron kezdek el matatni az oldaltáskámban Tania után. – Most még te is eltűnsz?! – motyogom, visszamegyek a terembe, a padomhoz. Előveszem medálomat, Tani elém repül.
- Miért szeretnél átváltozni?
- Haza akarok menni! Lecserélem a telefonomat, és lazulok a hétvégén… Tania, szárnyakat ki! – átváltozom, eldobom jojómat, két perc múlva már csak egy ugrásra vagyok az erkélyemtől, a pékség előtti háztömeg csendes utcájára ugrok. – Szárnyakat be! – visszaváltozom, elkapom Tanit, elbújik az oldaltáskámban. Bemegyek az egyik boltba, veszek egy új, rózsaszín telefont. Hazamegyek, útközben köszönök apámnak.
- Nagyon megbántott Bence? – kérdezi Tan.
- Egy darabig hozzá se szólok, arra mérget vehet!... – karba fonom kezeimet, leülök az ágyamra.
- Hívni fog…
- Hívjon csak…! – kidobom a lila telefont a kukába. – Miattam nincs még mindig egy lány testében; én gondolkodtam egyedül; erre mi a hála?! Épp hogy nem veszi fel videóra, milyen ügyetlen vagyok Seilaként.. De úgy kezdi, hogy ne jegyezzem meg… Én bolond meg még belezúgtam… - megcsörren a régi telefonom.
- Lehet, hogy ő az..
- Ez a telefonom… - megcsörren a rózsaszín is. – Lalei az… - felveszem. A készülék azonnal veszi az összes mozdulatomat, és Lalei-ét is. – Szia.
- Szia. Adhatok valakit? –kérdezi Lalei.
- Add. – sóhajtok, a telefon láthatóan egy másik ember kezébe kerül, Bence jelenik meg a kijelzőn.
- Ehr… Sz-Szia… - mondja Bence a tarkóját vakarva.
- Szia.
- Szeretnék bocsánatot kérni a történtekért. Nem is gondoltam arra, hogy egyedül te nem estél pánikba; csak neked volt erőd a zűrzavarban gondolkodni.
- Köszönöm a bókot… De akkor sem volt szép, hogy kikiabáltad… - mondom összeráncolt szemöldökkel.
- Tudom. Szóval sajnálom… Holnap a szemedbe szeretném mondani… Az osztály előtt… Na?
- Na, mi??? – szemöldökeim kisimulnak, de felvonom őket.
- Megbocsátasz nekem?...
- Igen, szia… - lerakom a hívást és a telefont, a párnámba fúrom arcomat.