Erdő
2016. 07. 14.
1. Hajnalodik a mezőn, megjelenik a harmat
A leveleken. Meglebben a szellő, hallgasd.
Az erdő felől jön, szőkésbarna hajadat lengeti,
Szinte kedvesen simogat, s rezgésed emeli.
Gyenge napfény érinti életvidám arcodat,
Megindulsz a fák felé, figyeled a madarakat.
Elfelejted a minden napi gondokat, nyugodtságot érzel,
A fák közé lépsz, máris lehiggad forró véred.
2. Kinyílik arany-szíved; susogást, kuncogást hallasz,
A fénylő aranygömb beragyogja a tájat halkan.
Mókusok makktörő sercegése, tündérek nevetése üti meg füledet,
Virágkehelyből egy gyönyörködő tündér tekintete figyeli zöld szemed.
Egymást csodálva álltok szótlanul, az erdő elfogad téged,
Mert ahhoz a kevés emberhez tartozol, ki az erdőt gyermekszemmel nézted.
Megérzed ezer meg ezer virág lágy, enyhe illatát,
Gyönyörködő tekintettel kis barátodtól odébb állsz.
3. Apró manók nyüzsögnek, utat hagyva neked.
Egy szemet gyönyörködtető őzbak elfoglalja ösvényedet.
Megengedi, hogy meleg, puha, barna szőrén végighúzd kezed,
S ráadásként megnyalja csikis, egészséges tenyered.
Miután tovább enged, haladsz a békés úton, hallgatod a madárcsicsergést.
Nem kell sokat várj, újabb patást látsz meg, a valaha élt legszebbet.
A hófehér kanca homlokán egy ezüst szarv dicsekszik,
Rájössz, hogy az egyszarvú áll előtted, itt.
4. Horkantásával neveden szólít, s magához hív,
Míg odaérsz e bűvös lényhez, egy farkaskölyök üdvözlően vonyít.
Az unikornis szemében a rossznak nyoma sincs; szemedbe néz,
Tiszta lelkedbe lát, bólint és nyerít. Hogy mit mondott, nem nehéz;
Az erdő mostantól gyermekeként tekint Terád, kedves.
Nem tart ott, de megvéd a gonosz embertől. Elmehetsz,
Semmi nem kötelez. Kimész a csendes rétre, nincs messze régi városod;
Sóhajtasz. Vágyakozva nézel hátra. Döntésed által az erdő lesz új otthonod.