2. Fejezet:
Váratlan, dupla támadás
Két nap múlva, reggel semmi érdekes, azt leszámítva; hogy Ezüst Párduc kezében ott van valami festmény, egyenesen a múzeumból!
- Ö... Lalei… Nem volt tegnap semmi, amire Pillangónak mennie kellett volna? – kérdezem rágva a körmeimet.
- De volt. A Pillangó és Párduc festmény leleplezése. Hiszen mondtam, hogy gyere el; de nem jöttél. És ami még rosszabb: Pillangónak is nyoma veszett!
- A festmény nem holnap kerül a múzeumba?!
- Dehogynem, csak vicceltem! Tegnap a festményt ellopták; Párduc megígérte, hogy visszaviszi. – vállamra teszi kezét. – De gyere el!
- Rendben; lehet, hogy elnézek. – megkönnyebbülten felsóhajtok, abba hagyom a körömrágást.
- Ja, ma lesz… El vagyok tájolva… De… Átadtad már Bencének a dogádat?
- Ó, nem…! Majd ma… - bemegyünk az osztályba, csak Bence nincs. – Nem gyanús ez neked? – kérdezem halkan, fülembe súg.
- Ki? Bence? Csak egyre tudok tippelni… Hogy ő Párduc…
- Lalei…! – eltolom arcát fülemtől.
- De mi van, ha nekem van igazam?
- Kizárt!
- Min vitatkoztok, lányok? – fordul hátra Silax, Bence barátja, és padtársa.
- Csak arról beszélünk, hogy nem fogok tudni elmenni ma délután a festmény leleplezésére. Lalei szerint viszont igen.
- Mért nem tudsz eljönni?
- Hát… Egy ismerősöm kislányára kell vigyáznom.
- Mondj nemet! Muszáj eljönnöd! Bence is el fog jönni.
- Ö… Nem megy… Két órás útra mennek a szüleink; az enyémek és a kislányé, szóval vigyáznom kell rá.
- Haha, Seila sosem mond nemet. – fejezi be a beszélgetést Lalei. Bejön Bence, leül Silax mellé.
- Seila nem jön. – kezdi halkan Silax. – Te eljössz?
- Nem tudok. Fotózásom van délután…
- Kár. Nélküled nem buli a buli… - előre fordul.
- Kislány. – suttog Lalei. – Add át a papírt.
- Most? – kérdezek vissza suttogva.
- Igen, most.
- Inkább délután…
- Ne futamodj meg! Csak „ejtsd” bele a táskájába.
- Nem tennéd meg te?
- Nem. Na, add ide! – elveszi a papírt, egészen „véletlenül” a két srác között elengedi, Bence fel is veszi. – Kész. – kuncog.
- Köszi… - enyhén elvörösödök, felrakom a táskám a padra, mintha keresnék valamit. Elszalad az idő, hipp-hopp eljön a délután. A szobámban elnyúlok az ágyamon.
- Nem kéne beállítani a telefonod, hogy ne késs el? – kérdezi Tania.
- De, igazad van. – előveszem az okos telefonomat, keresgélek az alkalmazások, és a programok között; a jelzés helyett viszont a véletlenszerű hívásra megyek. Persze kit dob be? Bence telefonját hívja!
- Ajaj…
- Csönd, Tania!
- Ön Bence Ryget-et hívta. – mondja a telefon.
- Haló! Seila... – szólal meg Bence. Kikerekednek szemeim, eláll a lélegzetem. Felállok, az asztalra rakom a telefont, dübörgök a padlón, mintha kergetőznék valakivel.
- Jaj, Enara; kit hívtál fel? – felveszem a telefont. – Bocsánat, téves hívás! – nyomkodok egy fél percig, míg sikerül lerakni. Eldőlök az ágyon, Tani kacag.
- Így elszúrni egy beszélgetést!... – nevető görcsöt kap.
- Én vagyok a legbénább lány, aki csak létezik a világon, igaz?...
- Nem, dehogy. Csak már tudni fogja, hogy belestél. – kuncog.
- Kösz… Teljesen lenyugodtam… - forgatom szemeimet; Lalei jön be, Tani elbújik az oldaltáskámban.
- Mi történt, kislány?
- El se fogod hinni…!
- Hallgatlak. Még van egy órám. – leül az ágyra.
- Be akartam állítani a telefonomat, hogy ne késsek el; mellé nyomtam a véletlenszerű hívásra…
- Na, ne…. Kit hívtál? Csak nem őt?
- De igen… Mire ki tudtam volna nyomni, felvette…!
- És mit mondtál?
- Hogy a húgod hívta fel. Szó szerint azt mondtam, hogy téves hívás… Aztán gyorsan leraktam… - felnevetünk.
- Mért nem beszéltél vele?
- Nem tudom. Először levegőt se kaptam…
- Itt lett volna az esélyed. Ejnye, kislány!... Pedig meg kéne találni a módját, hogy beszélj vele, de ne dadogj. És eljössz?
- Attól függ elrontok-e még valamit… - két tenyeremmel eltakarom az arcom.
- Annyira azért nem rossz ez. Ügyes vagy. Nagyon jól írsz és rajzolsz. Ideje a sarkadra állnod, holnap beszélned kell Bencével. Apropó, Bence! – átad egy borítékot.
- Ez mi?
- Neked küldte.
- Ez komoly? – elveszem és kibontom a borítékot, átfutom szememmel. – Csak a dogát dicséri…
- Ne szégyenlősködj már! Olvasd fel!
- „Seila! Nagyon tetszik a fogalmazásod, amit Párducról írtál. Íme, amit én írtam Pillangóról:” … Pillangóról? Nem is mondta… - kérdőn pillantok Lalei-re. - „Róla:
Lila Pillangó
Egy szép lány, bárérdekesebb lenne, ha tudnánk ki is ő. (!) Párductól messze eltér: Sokkal gyorsabb, erősebb, komolyabb és okosabb. Nem csak fiú rajongói vannak; sok lány szeretne helyet cserélni vele. Álarcát soha nem veszi le. Habár látszik rajta, hogy Ezüst Párduc az idegein táncol; mégsem bántja társát, és továbbra is bízik benne. (!) Két jojója van, az egyikkel elkapja a piszkos vütiákat, megtisztítja őket; elkapja az ellenségeket; ide-oda röppen; és felhasználja vele a >Pillangó talizmánját<.(!) A másik a telefonja; azon keresztül beszél Párduccal, ha a város két külön pontján vannak; ezzel belelát egy épület alaprajzába, egyes szobáiba; és ezen van egy térképe a városról. (!) Nagyon ügyes, és sok titka van. Annyira szeretik a város lakói, hogy több szobra is van, festőművészek is megörökítik, és egy blogot is készítettek, amin róla készült képek, videók és tudnivalók is megtalálhatóak.
Bence Ryget
Remélem, tetszik. Miután megkaptad, arra következő nap beszélhetnénk négyszemközt?
Bence Ryget”
Hűha! – a fogalmazását felvont szemöldökkel olvastam, ahol zárójelbe felkiáltójelet raktam, a veszély miatt megemelt hangsúllyal mondtam. Meglepődve pillantok Lalei-re, aki tartja a telefonomat.
- Beszélj vele!
- Megőrültél?! Megint dadogni fogok…
- Nem baj… - megnyomja a hívás gombot.
- Jáj! Lalei!!! – kiáltok fel, de elhalkulok.
- Igen? – szólal meg Bence. – Megint félrenyomtál?
- Ö… Nem… - felállok, fel-alá kezdek sétálni. – Csak azt szeretném mondani, hogy megkaptam a leveledet…
- És tetszik? Mármint a fogalmazásom…?
- Igen, nagyon jó lett…
- El tudsz menni a festmény leleplezésére?
- Nem, a pékségben kell segítenem az apámnak…
- Micsoda véletlen!...
- Ezt hogy érted?
- Hát úgy, hogy pont ma tudnak csak eljönni a fotósok a parkba, szóval én sem tudok elmenni. Viszont mennem kell, szia!
- Hehe, nekem is, szia… - lerakom, a fotelba dobom a telefont. – Nagyon szörnyű voltam?
Nem! Pont ellenkezőleg! Fel se tűnt, hogy nem dadogtál?
- Nem. Tényleg nem dadogtam?
- Csak az elején egy kicsit… - telójára pillant. – Elkésünk!
- Menj csak, el kél a segítségem. Majd benézek.
- Biztos?
- Menj már! El fogsz késni, és nem tudod majd kirakni a blogodra!
- Rendben, szia!
- Szia, elboldogulok, nyugi! – Ezüst Párduc már el is indult. Amint Lalei eltűnik az utcán, lemegyek. – Mit csináljak, apu?
- Szia, kicsim! Nem mész el a festmény bemutatására?
- Van tíz percem, addig segítek.
- Fogytán van a liszt, a cukor és a sütőpor. Megvennéd ezeket?
- Persze. – a kezembe nyom egy kis pénztárcát, és egy összehajtott szatyrot. – Pár perc, és itt vagyok… - kimegyek az utcára; meglepődésemre 10-12 ember fog két irtó vastag láncot, amire két nagy jegesmedve van rögzítve. Egyik se túl barátságos, szóval inkább megkerülöm a boltunkat, és a drágábba megyek. Alig érek el a bolt másik oldalához, a láncok elszakadnak! A jeges macik felém iramodnak! Eldobom a pénztárcát és a szatyrot, futni kezdek. Mielőtt elérnének, két hátra szaltóval átugrom őket. Az egyik megfordul; megpróbálja a torkomat elkapni, de megrúgom alsó állkapcsát és elhúzom nyakam. Arrébb szaladok, egy elég nagy vasrúddal kiakasztom állkapcsát. A másik a földre teper, csak a nyakammal tudok kitérni harapásai elől. – Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de… SEGÍTSÉG!!! – teli torkomból üvöltök. – SEGÍTSÉG!!! – egy ismerős rúd löki le rólam a medvét, hogy felállhassak.
- Jobb, ha kimaradsz ebből. – vigyorog rám Ezüst Párduc. Újra meglöki a jegesmedvét. – Párduc baj! – kezében egy ezüst gömb keletkezik, ami beivódik markába. Ökléből kisebb foltok szivárognak. A vele szembe lévő medve mellső lábai között a földet két ujjával megérinti; a vassal szenvedő lábai közt a betont fogja meg, ami azonnal bemélyed mindkettőnél. Arcomra erőltetem a meglepődöttet.
- Nahát! Nagyon köszönöm! De nem fogsz elkésni a festmény leleplezéséről?
- Pillangó nélkül nem kezdik el. Ezeket elejthetted… - nyomja kezembe a pénztárcát és a szatyrot.
- Ó, köszönöm!...
- Nincs mit. Máskor légy óvatosabb. – megcsókolja kezemet, rám néz. – Mennem kell. Majd később meghálálod.
- Rendben. – elmegy, forgatom szemeimet; elszaladok a boltba; veszek 5 kg lisztet, 5 kg cukrot, és 20 zacskó sütőport. Rohanva megyek be a pékségbe, ahol apám végigpillant rajtam.
- Semmi bajod?! – kérdezi feszülten.
- Nem. Szerencse, hogy Ezüst Párduc itt volt. De mennem kell, megígértem Lalei-nek, hogy ott leszek.
- Rendben, viszlát, kicsim!
- Szia, apa! – kirohanok, egy csendes utcára sietek. Tania előrepül, előrántom medálomat. – Tania, szárnyakat ki! – átváltozom; lila a maszkom; a lila pillangó medálom szárnyain 5 fekete csík jelenik meg. Felfutok a tetőre, át a másik háromra, mire a múzeum tetejére érek. A másik bejáraton megyek be, egyszerre érek a helyszínre Párduccal.
- Nocsak, kit hozott ide a cica? – vigyorog.
- Nem a cica hozott. Magamtól jöttem el.
- Most, hogy Lila Pillangó, és Ezüst Párducis itt van; leránthatjuk a leplet a festményről. – mondja a polgármester, az a minimum 2000 ember ujjongni kezd, lerántják a fehér a festményről, ami olyan gyönyörűen ábrázol kettőnket, mintha egy kép lenne. A csajok többsége elhívja Párducot társalogni; egy férfi lép elém, kezében egy tollal és képpel rólam.
- Szervusz, Pillangó… Aláírnád a képemet? Te vagy a példaképem. Kedves vagy, erős, bátor, ügyes, szép, és gyors. Nagyon tisztellek. Aláírod a képemet?
- Hú… Köszönöm a bókot… - elveszem a papírt és a tollat, rá rajzolok egy szívet, mellé egy pillangót. – Tessék.
- Nagyon szépen köszönöm, Pillangó! – elveszi a képet.
- Nem akarok gonosznak tűnni, de szeretnék beszélni a Bogárkámmal. – mondja Párduc.
- Nem vagyok a „Bogárkád”!
- Majd megbeszéljük. – kacsint. – Előbb a művész. – átkarolja a férfit, kicsit arrébb mennek. Lalei rögtön kihasználja az alkalmat, megáll előttem, mellette Marietta.
- Pillangó… - pillant rám bájosan Marietta. – Adsz nekem egy autogramot?
- Persze… - elveszem a tollat. – Hova, mire?
- Kenira! – a szőke, egyenes, derékig érő hajú; kék szemű; divatos, trendi öltözetű lány mellé egy másik megy. Fekete, göndör, vállig érő hajú; barna szemű; hasonló öltözetű lány áll meg Marietta mellett; kezében egy hosszú, vékony tekercs van feltekerve. Lehúzza a papír sarkát.
- Rendben, tessék. – rárajzolom a szívet és a pillangót. Marietta elveszi a tekercset, magához öleli a papírt, Kenira elveszi a tollat. Lalei-re nézek. – Neked mit adhatok?
- Van 10 perced egy interjúra?
- Hát... – Párduc felé pillantok. – Csak rajta múlik. De úgy nézem eléggé elfoglalt. – megnyomja telefonját.
- Milyen, hogy Ezüst Párduc társa vagy?
- Nem tudnád elviselni. Sokszor az idegeimre megy a beceneveivel; főleg, hogy állandóan fogja a kezemet, és úgy vigyorog rám, mint egy tökkelütött…
- Mennyire vagytok összeszokva?
- Csak barátok vagyunk. Néha mondjuk így becézzük egymást, mint két szerelmes tinédzser.
- Mit szólnál, ha minden ok nélkül megcsókolna?
- Biztosan meglepődnék. Utána pedig számíthatna egy tockosra…
- Ha nem lenne más megoldás, hogy kijózanítsd; megcsókolnád?
- Előfordulhat. Végül is idegenek vagyunk. Nem tudjuk, ki a másik; akármennyire is csábít a gondolat.
- Mit tennél, ha látnád, hogy Párduc kivé változik, ha lemerül?
- Elfordulnék. Ez sérti a szabályt. És ha megsértjük az egyik szabályt, elveszíthetjük az erőnket végleg.
- Értem. És mikor jöttök z iskolánkba? Hamarosan eljön az évi szuperhős nap. Mi erről a véleményed?
- Az iskolába a szuperhős napon fogunk elmenni. A véleményem pedig az, hogy nem a ruha teszi az embert. Beöltözhettek bárkinek, nem változtok át. Mindenki önmaga a szuperhős. Csak rá kell, találjon a lelkében szunnyadó hősre. Nem kell rögtön szörnyekkel kezdeni; elég, ha megkeresitek egy eltévedt kisgyerek szüleit.
- Mit csinálsz, ha nem hősködsz?
- Eltűnök a szürke tömegben, és azt nézem, mit csináltok, ha épp nem Pillangó vagyok.
- Melyik a kedvenc beceneved?
- Mindegyik. Attól függ, ki becézget.
- Szörnyen sajnálom, hogy megszakítom a beszélgetést, de van egy-két megbeszélni valóm a Bogarammal… - mondja Párduc, miközben átkarol. – Na, vigyél ki innen, Pillangóm.
- Hány lábad van? Sétálj ki velük…! – leveszem nyakamról karját; eldobom jojómat, kimegyek a tetőre.
- Na, erről ennyit… - felugrik a tetőre. – Le akarsz lépni? Nélkülem???
- Hol harcoltál legutóbb?
- A pékségnél. Két jegesmedve ellen.
- Jegesmedvék?
- Én se hittem el, Bogaram.
- Nem vagyok Bogár! Pillangó vagyok!
- A pillangó hova tartozik?
- A rovarokhoz.
- És a bogár hova?
- Haha, de jót nevettem… Keressük meg a vütiákat!
- Induljunk, Bogaram. Hívhatlak Bogaramnak?
- Csak gyere már!... – eldobom a jojót, két tetővel arrébb kötök ki.
- Hé! – mellettem van.
- Szépen lefogtad őket, mondhatom…! – a medvék eltűntek.
- Hol lehetnek?!
- Valahol a városban…
- Nézd, ott vannak! – jobbra mutat, meglátom a macikat.
- Macik a szuperhősök ellen… Óvatosnak kell lennünk. Éhesnek tűnnek… - feldobom a jojót. – Pillangó talizmán! – amint leér, egy erős háló kerül a kezembe. Körbenézek, meglátom a macik láncát, egy sérült külsejű bőr övet, négy erős kötéldarabot, és már csak valami kör alakút keresek, amibe a macik beleférnek. Párduc gyűrűje csipog 3-szor, 4-szer.
- Mennem kell, mielőtt átváltozom, és még jobban belém habarodsz…
- Menj csak, nehogy kibújjon a macska a zsákból.
- Légy óvatos, Bogaram… - pár másodpercig tétovázik, elmegy.
- Valami kerek izé kéne… De hol találok én bármi kereket? – hirtelen megfordulok; meglátom a használt kerék telepet, ahol pont van egy tank kerékgumi. – Tökéletes! – eldobom a jojót, ami ide is hozza; így összeszedem a többi kelléket is. 5 perc alatt összerakom a csapdát; az erdő felé fordulok, megindulok arra. Amint átugrok a macik felett észrevesznek, követni kezdenek. Két erős fára rögzítem a csapdát, megállok mögötte. A jegesmedvék belesétálnak, fel is rántja őket a csapda. Csak a láncaikat szerelem ki a csapdából. Ledobom a láncot, hozzávágom a jojót, rátaposok, nem törik szét. – Bárcsak most itt lenne Párduc!...
- Hiányoztam? – kérdezi Párduc, megjelenik előttem.
- De te… Az előbb elmentél, hogy feltöltődj… Hogy kerülsz ide?
- Eddig eltelt 10 perc, Bogárkám… Párduc baj! – keze érintése ismét nem kívánatos; elporlasztja a láncokat, a szitakötők ismét menekülnek, de nem a jojóm elől.
- Ideje, hogy önmagad légy! – mind a kettőt elkapom. Amint kinyitom a cellájukat fehéren repülnek ki.
- Feltartom a mackókat, Pillangóm. – szétesik a csapda; fegyverével megállásra kényszeríti a medvéket, a jojóval elveszem a hálót; ketté szakítom, minek következtében újabb kis lepkék repülnek szét, a macikból Enara és egy kisfiú lesz.
- Azt hiszem, még a múzeumban vannak a városiak. Csak oda kell vezetnünk őket. De sietve… - felkapom Enarat, felfutunk a tetőre, átugrálunk a múzeum elé; leugrunk, letesszük a kicsiket.
- Pillangó… Jobb, ha mész, majd én megkeresem a szüleiket.
- Rendben, köszönöm. – elfutok. Ahogy eltűnök a házak közt, visszaváltozok. Visszamegyek. – Hé, Enara! Arról volt szó, én vigyázok rád.
- De Lalei itt van… - mondja csendesen a kislány.
- Gyere, hazaviszlek.
- Hé, mi nem találkoztunk már? – kérdezi Párduc.
- Óh, ö, szia!... Még egyszer, köszi, hogy megmentettél!... - megfogom a kislány kezét, hazasietünk.