5. Fejezet
Árnyművész
2 óra múlva bekapcsolom a tévét; egy sötét, árnyékos hely van beillesztve a híradó sarkába, a riporternő, Delma Reour beszél.
- Egy újabb katasztrófa fenyeget minket! – mondja feszülten. - Ez a bizonyos „Árnyművész” elfoglalja árnyjátékával Vaterin városunkat! Üzenetet küld nekünk, amit le is játszunk: - egy lila maszkú, bohóc sminkű fej ugrik a sötét képre, ami elfoglalja az egész kijelzőt.
– Activity-zzünk! Én elmutogatom, maguk kitalálják! – elhátrál a kamerától a beszélő férfi. Árnyékból várost formál; amit rommá tapos, árnyékból formált ágyúval és katapulttal leigázza, és kiűzi a polgármestert.
- Te szent ég!!! –felkiáltok, kinyomom az elektromos kütyüt, kimegyek az erkélyre, Tani elém repül.
- Jó ötletnek tartod? – kérdezi.
- Nincs időm gondolkodni… Tania, szárnyakat ki! – átváltozok, meg is indulok a főtérre, mivel a videó ott készült. Számításom nem csal, még ott van. – Hol lehet az a gyogyós Párduc?... – leugrok a ház tetejéről. – Remélem, nem lep meg, ha azt mondom, hogy ezt a várost nem bánthatod.
- Te ostoba… Így csapdába sétálni…! – a művész felkacag, az árnyvárosból egy ketrec lesz, amiben csak ő és én vagyok.
- Ki mondta, hogy elkaptál? – földhöz vágom jojómat, ami megtöri a ketrec falát, kiugrom a törésen.
- Gyorsnak kell lenünk, nem igaz, Bogárkám? – szólal meg Párduc.
- Kezdtem azt hinni, hogy eltévedtél… - vágom rá.
- Most viszont lépnem kell. – mondja az árny. – Ha nem intézkedem, Vaterin soha nem fog nekem behódolni. – leül a levegőbe, enyhén látszik valami sötét kocsi féle akármi.
- Rendben, de nem nélkülünk! – közlöm határozottan, eldobom jojóm, ami rátekeredik a kipufogócsőre; megragadom Ezüst Párduc kezét, felugrunk a kocsi tetejére.
- Van terved, Pillangóm? – kérdezi Párduc. Fűzöld szemei körül csillog az ezüst maszk; búza szőke haján két ezüst „fülecske” van egy fekete pöttyel rögzítve; az ezüst pulcsi és nadrág a derekánál össze van varrva, testére feszül. Hátán, dereka felé egy ezüst, szőrös, valódi farok van, ami bokájáig ér.
- Rá kell jönnünk, mit is akar pontosan; és a többi már jön magától.
- Azon kívül, hogy el akarja foglalni a városházát?
- Hidd el, hogy nem csak ez a terve.
- Hát mi még, Pillém?
- Árnyakká akar változtatni mindenkit. Csak ki kell találnunk, hogy hogyan… - megérkezünk a városházára, a férfi kiszáll a járműből, a kocsi eltűnik; amint valami létra félét kezd el készíteni.
- Ez meg mi volt? – néz körbe értetlenül Párduc.
- Van egy ötletem!... Pillangó talizmán! – a jojómból egy lila zseblámpa lesz.
- Ezzel fogod kivilágítani a várost? – körbepillantok; az árnylétra, a városház tetején lévő zászló változik lilává.
- Nem is mondasz őrültséget.. - a jojóval felugrok a tetőre, a zászló elé. A zseblámpa fényével elhamvasztom a létráját. Ennek ellenére egy árnyrepülő segítségével már fent is van, a tetőre ugrik, velem szembe. Ráirányítom a zseblámpát. Kinyitja tenyerét, amiben Párduc gyűrűje van, csak aranyban. – Mit csináltál vele?!
- Ha ide adod a sajátodat, nem esik baja. – mondja vigyorogva az árny.
- Semmi bajom! - kiált fel Párduc. – Csak verd ki a kezéből a gyűrűmet!
- Ne nézz le…! – suttogom. – Megvan! – a fényt a férfi szemébe irányítom, jojómmal elkapom a gyűrűt. – Kapd el! – ledobom a tárgyat, de tekintetem az árnyon marad. Az előbb említett egy napszemüveget készít magának, ami egy pár percre blokkolja a lámpa fényét. Az időt kihasználva egy erős jojót dob körém, ami többször rám tekeredik, összeszorít.
- Búcsúzz el az erődtől, Pillangó! – felkacag a művész, maga felé húz, képtelen vagyok ellenállni. – Úgyis mindenki tudni akarja ki vagy. – megint húz rajtam. Alig 5 méter marad köztünk. – Nem tudsz megállítani… - 3métert ránt ismét. -… Többé senkit! – megint ránt. Hátra dőlök, hogy ne tudja levenni nyakláncomat. Végre megjelenik a várva várt támadás; Párduc a botjával a tető másik oldalára löki, aminek köszönhetően a varázslat megszakad; Párduc mellém ugrik; alig marad távolság köztem és a tető talaja között, oldalról átöleli hátamat, megtart, vigyorogva néz rám, majd az árnyra pillant.
- De csak, ha a társát elteszed láb alól. – mondja Párduc, felállít.
- Köszönöm, kis Cicám. – mosolygok. – Van egy tervem. Csak… Kéne valami csapda, hogy használja az erejét. És lelehet nyúlni a zsebéből a képet. – mutatok a művész mellényén lévő zsebből kilógó sötétkék papírra.
- Értem. Párduc baj! – neki ugrik, sima kezével kikapja a képet; a szél segítségével hozzám repíti. Az árny megragadja bal, fertőzött kezének csuklóját, az üvegtetőhöz nyomja. Jojómmal elkapom és felrántom a cicamicát. Amint ő biztonságba kerül, széttépem a képet; megpörgetem a jojót.
- Ideje, hogy önmagad légy! – elkapom, majd elengedem a vütiát. Ketté töröm a zseblámpát, a varázspillangók helyrehozzák a rongálásokat, és felhozzák az árnyművészt a sértetlen üvegre. Az árnyból egy 30 év körüli férfi lesz. – Leviszem. – felsegítem a férfit, megfogom kezét; a jojómat eldobom úgy 20 méterrel arrébb, útközben földet érek vele.
- Köszönöm, Pillangó. De… Mi történt velem?... – kérdezi a férfi.
- Ne is törődjön vele… Ezért vagyunk itt. mosolygok, elengedem a férfit. Párduc mellém ugrik.
- Hogy te mindig lelépsz mellőlem…! – kezdi mosolyogva, gyűrűjére nézek.
- Bezony… - szólalok meg kuncogva. – De most neked kell lelépned, ha nem akarod, hogy kibújjon a cicamica a zsákból…
- Hah? – ékszerére pillant. – Nagyon köszönöm, Pillangó. – megcsókolja kézfejemet, homlokánál visszanyomom állásba.
- Fejezd be a gyerekes flörtölést, és menj el; mielőtt meglátlak…
- Ahogy óhajtod… - elmegy, a férfire pillantok.
- Hazatalál, uram?
- I-Igen, innen csak hé… két sarok… - hebeg az idegen.
- Akkor, én megyek is, ha nincs rám szüksége, uram… További szép napot! – mosolygok, a jojómmal a házak tetejére ugrok, és hazáig rohanok csipogó medállal. Amint az erkélyem fölé érkezem, szaltózás közben visszaváltozok, de a korlátra érkezek. Lelépek a padlóra, és bemegyek a szobámba.