Bevezető:
Előre szólok: A történet nem a teljes valóságot tükrözi! A történet a vágyaimat tükrözi! Nem ígérem, hogy nem lesz benne véres jelenet! Különleges fegyverekkel is előfordulhat, hogy a főszereplő harcolni fog! Dúlni fog a love, a vér, a harc, mert egy tinédzsernek mi más járhat a fejében? ;D ;D ;D
Akár hiszed, akár nem, mind a kettő nagy titkokat rejt. Sokan röhögnek, mikor ezt elmondom nekik, pedig ez így van! Tény és való! Ennél igazabb dolog nincsen! Na de ne kapjuk fel a vizet rögtön. Kinga vagyok, de jobb szeretem, ha tündenevemen hívnak, Nosveath-nak. Persze ezt az osztálytól nem várhatom el. Furcsa lesz új suliban, a régi névvel élni. A nyáron teljesen álmaim mögé kerültem, ott töltöttem vidám napjaim. Fogalmam sincs, mit kellene tennem, de ha már így otthon vagyok a regényírásban, írhatok nyugodtan, nem? Szokatlan lesz Nosveath helyett a Kinga nevet felvennem újra… Teljesen más embernek érzem magam amikor Nosveath lehetek – lásd szünidő –, és csak más vagyok, amikor Kingának szólítanak. Nosveath ő szabad, mint a madár; hűséges, mint a kutya; vad, mint az őz; bátor, mint a farkas, és erős, mint a medve vagy az oroszlán. Kinga pedig egy emberi testbe zárt robot. Sosincs szabadideje, a szüleivel nem jön ki jól, az emberek közt nem találja a helyét, lassan már-már depressziós a magány miatt, de teljesen mássá válik, amikor egy szabad perce is van, és végre álmodozhat. Fél a külvilágtól, sok rossz dolgot hallott az emberekről, nem szívesen megy el a 4-5 házzal arrébb lévő boltba se, hiába tündéri az eladónő. Mind a két lány 12 éves, 2003. július elsején született, ám néha – hiába ugyanarról a személyről van szó – úgy érzik, hogy a másik a Tejút túloldalán van, valahol messze, talán egy másik galaxisban… A két lány egy testben él, a külsejük ugyanolyan, az egyetlen, amiben különböznek – úgy egymástól, mint bárkitől -… Az a személyiségük. Minden egyéb passzol, stimmel, mint két iker egy testbe zárva, de az ikrek is más tulajdonságokkal rendelkeznek, ezáltal más a személyiségük is. Na, de kanyarodjunk vissza a történethez!
Egy napsütéses reggelen felkelek, mint Nosveath, hallom a madárcsicsergést, érzem a friss szellőt, ami kinyitotta az ablakot. Lágyan érint meg, mintha egy másik ember lenne. Óvatos, gyengéd; szinte érzem, ahogy simogatja az arcomat. Megpillantok az asztalon egy papírt, felkelek az ágyból, megnézem a cetlit.
„Kinga!
Elmentünk mindannyian a boltba, majd jövünk, sok mindent kell vennünk, ott leszünk, amikor hazaérünk. Bent vagyunk Nagykanizsán, nem bírtunk felkelteni, késni meg nem akartunk. Fejd meg Hopit, etesd meg az állatokat, és csináld meg a kötelességeidet!
Szeretettel:
Anya, Apa, Alexa, Gabi és Ádám.
Írta:
Anya” Szuper! Elhalmozva munkával, újra Kingaként dolgozik az agyam. A nővérem, a húgom, a hetedik hónapos kismama és apám messze, mindent nekem kell megcsinálni… Nem is az etetéssel van gond, mert, ha nagyon muszáj, odamegyek én a hülye kutyához is és megetetem, de egyedül az ugráló kecskét megfejni… Mi vagyok én?! Igás robot a középkorból, vagy mi? Ilyen az élet egy 1 hektáros telken, kb. 100 baromfival, 2 libával, 1 jerkével: Hopival, 2 bakkal: Foltossal és a fiával, Marcipánnal, 3 fekete macskával: Tündérrel, Kormival és Leóval, 1 kutyával: Gombóccal. Asszem ennyi állatunk van összesen… És ezt etesd meg… Csak a kutyától tartok egy kicsit, mert már a húgomat is megharapta, csak úgy. Lerakom a cetlit, átöltözök, megágyazok, kimegyek a konyhába, már kicsit higgadtabban viselkedek, dúdolni kezdek:
„A legszebb álmom… ma is Tőled szép…
Mondd akarod-e újra…, mint rég?...”
(Kasza Tibi – Akarod-e még?)
Áh, nem is! –éppen készítem a kutya és macskakaját, száraz kenyérhéjakból, 3-4 marék tápból, és vízből.
-„Elvesztett háború vagy,
És én, néha sajnállak,
Úgy látom elfeledted, hogyan szeress szabadon…
Megrémültél fel se fogtad…
A szerelmes ágyig, a halálos ágyig is elkísérhet, ugye akarod még?
Tiéd lehet a mindenség! Ugye akarod még?”
(Ákos- Akarod még)
Vaagy…!
„Itt járt a szép kék fényes Ég!
Tááán… El se hiszem,
Hogy kincs járt a vízen,
De mért, miért nincs Velünk?
Emlékszem a dalra!
És már nem kell csodás csend,
És a csendből rakott rend,
Nekem hangjegy kell
És tempó, én a dalban leszek benn!
Mert Ő! Ott volt velünk Ő,
Oly pompás nő!
Emlékszem, úgy vágyom,
Hogy ma édes legyen álmom!”
(A kishableány 3 - Emlékszem) –elkészülök a kajájukkal, a macskáknak kikotrom a teraszon lévő fehér tálba, abból szoktak enni. A kutyától a dalolás előtt elvettem a tálat, most velem szemben vakkantgat, már-már ugat. Elindulok felé, jól rögzítve van, nem tud idejönni a teraszhoz. Lassú, de hosszú léptekkel iramodok felé. Mire odaérek, már morog. – Dugulj el, vagy csak tápot kapsz, amit ide tudok dobni! – furcsa módon leül és elhallgat. Elmosolyodok, lerakom a tálját, de rögtön ugrok is egyet, ahogy felpattan és harapna. Megkomolyodok. – Nem is érdemled meg! Mi van veled, ha apa vagy Alexa adja a kaját nyugton vagy, te Korcs?!?! – meghátrálok, visszamegyek a házba, előveszek egy papírt a zsebemből, amire felírtam a tennivalókat. ,Huh…
- Kutya etetés, - Kecske fejés
- Macska kajáltatás, - Főzés
- Baromfi élelmezés, - Ágyazás
- Kecske zabáltatás, - Evés
Ágy, kutya és macska pipa.’ Alig gondolom ki, fagyos érzés járja át a szemem egy pillanatra aztán az első kettő és az utolsó előtti sor mögött három pipát látok. Vízszínűek. Kezemmel törölni kezdem a papírt, de nem tűnnek el. Nosveath-ként gondolkodik az agyam. Hogy ez hogy történt? Na, jó kezdjük az elején. Pár éve csak Kinga voltam, egy barna, rövid hajú; zöld szemű, okos (-nak látszó) magyar kislányként születtem le. Ez így ment végig 10 és fél éves koromig. Akkor sok teher kezdte el nyomni a vállamat, az interneten találtam egy oldalt a keresőn. Mi a tündeneved? – Zöld Sárkány Fogadó… Erre rámentem, megtaláltam a nevem; így olvastam:
Kinga – Nosveath (Nos=nemzetség + Meath=harc; Nemzetség + harc). Megtetszett a név, elkezdtem használni. Ötödik tanév végén elkezdtem ábrándozni, így kitaláltam egy testet a névnek, a testnek pedig varázserőt adtam. Addig félig üres voltam, úgy éreztem nem bízhatok senkiben. Minél többet játszottam – minden játékban onnantól benne volt a Nosveath nevű ember. Az emberből nimfát készítettem, aztán rájöttem, hogy a nimfák növényből vannak. Kitaláltam, hogy ő az első nimfa, és így olyan, mint az emberek, de ő a nimfa hercegnő, mert nélküle nem lehetnek nimfák. -, annál inkább részemmé vált az a lány, míg nem kezdtem azt érezni, hogy valami furcsává válik az életemben, a testemben. Nosveath hatalmában áll: a Tűz, a Láva, a Fény, a Sötét, a Levegő, a Víz, a Növények és az Állatok tisztelete. Az egyetlen, ami kiegészíti, vagy elpusztítja az a hó és a jég. Tehát a sok játék úgy kovácsolta a másik felemet, hogy teljessé tegyen, és amíg ő a lelkemben él, nincs szükségem szerelemre, de attól még várhatok rá. Az összekapcsolódáskor sok minden változott:
Vállig érő szőke hajam lett, kék szemem, telt ajkaim, fehérré égett a bőröm –először lángolni kezdtem lelkileg, aztán lehűltem. A bőröm kifehéredett, mintha visszafelé néznénk a papír égését. Először berakják az izzó fára a papírt, az azonnal lángolni kezd, maximum 5 percig ég (de akkor már 100 m-szer 100 m-es darabról van szó…) aztán már csak piros hamut látunk, ami elszürkül. Na és ezt éreztem visszafelé, amikor azt mondtam, hogy „lángolni kezdtem lelkileg, aztán lehűltem”. – és állandó parázslást éreztem a hóban. Ha ki kell, menjek, amíg ér a hó - egyeseknek olyan lehet az érzés mintha izzó parázzsal lenne megtömve a ruhája - addig érzem végig a fájdalmat, sziszegve haladok a hideg hóban. De már megint elkanyarodtam. Kimegyek, a macskák nyávognak, hiába van tele a szájuk, ha az egyik odamegy a másikhoz, a másik morog, fújtat, majd elszalad. Tovább megyek, a padlásfeljárónál vannak zsákok, abban vannak a csirketápok – indító-, és nevelőtáp -, búza, kukorica és kukoricadara. Vannak kiscsirkék, tyúkok, kakasok és csirkék, amik már a nagyokkal vannak, de még nem tojók, vagy nagy kakasok. A kicsiknek nevelőtáp, búza és kukorica keveréke megy, a többinek búza és kukorica. A kerítés és a kapu között kb. egy 4-ed km van, mögötte ugyanennyi aztán már csak kert, de az még tele van dzsumbujjal. Nem rég költöztünk ide, nehéz a dolgunk, dolgom… Az első kerítés mögött van egy körtefa, ami még nyáron nem érik, de már potyog. Összeszedem a lehullott finomságokat, egy tejfölös vödörnyi búzát és kukoricát viszek, az első forduló Foltosnak megy, a második Marcipánnak, a harmadik Hopinak. Fejenként egy marék körtét kapnak mellé, Hópihének még nem adok az alap kaján kívül mást, a fejősvödörbe raktam a 2-3 marék körtét, úgy megyek felé. Mindegyik állattól úgy megyek el, hogy egy „Jó étvágyat!” még hall Tőlem.
- Na, Hopikám, egyedül vagyok, és nem akarok rosszat neked. Meg kell fejnem téged. Megengeded? Csak azért fejlek állandóan, mert ha nem tenném, már tejlázas lennél, és ez nem játék. Most is csak ezt szeretném megelőzni. Rendben? Kifejlek, és aztán estig nem nyúlok a tőgyedhez, oké? – buta dolog, de úgy érzem, valaki figyel. Körbepillantok, sehol senki. Kiszedem a körtéket, lerakom Hópihe elé, nekiállok fejni. A fehér kecske nyugodt, nem úgy, mint máskor. Úgy látszik, bennem bízik. Óvatosan megszorítom két ujjal a tőgyét, a maradék hárommal pedig végig zongorázok rajta, így a tejfölös vödörbe megy a tej. Mire elfogy a körte sikerül kifejnem feszülő tőgyeit. Megpaskolom bordáját. – Okos nagylány! Nagyon okos és ügyes. Szeretlek!- meglátja a tejet, inni kezdi, megkoppintom az orrát. – Nem! Ne haragudj, de ez nem a tied. – felállok, bemegyek, a kávészűrőt tegnap átmostam, ma nyugodtan leszűröm vele a tejet egy üvegbe, berakom a hűtőbe a tejet, elmosom a vödröcskét és a szűrőt, visszarakom a szárítóra. A szekrényből előveszem a kenyeret, levágok 4 szeletet, visszarakom a szekrénybe az élelmet, előveszem a tej mellől a vajat és a szeletelt párizsit. Egy kenős kést (életlen kést) veszek elő a kenyeres szekrényből, megvajazom a szeleteket, 2-2 szelet párizsit rakok kenyerenként. Mikor végzek a készítéssel elrakom a rávalókat, két szelet kenyérrel kimegyek a teraszra, egyet elosztok a macskák között, a másikat elfelezem, a csirkéknek falatokra szedem, a párizsit a kezemben maradt félre rakom, azt Gombócnak adom. Bemegyek, és ezek után kezdek el enni. Mikor végzek, elmosom a kést, a szárítóra rakom, lesöpröm az asztalt, a morzsát kiszórom a pipiknek, lemosom az asztalt. Megmosom a kezemet és az arcomat, begyújtok a sparhertbe, egy nagy fazék vizet felrakok forrni. Két csomag tésztát rakok a vízbe, homlokon ütöm magam. ,De hülye vagy, Kinga! Hülye, bolond, buta!!!... Hát mért nem változol Nosveath-tá?! Fúúúúúú!...’ gondolom, miközben verem a homlokom. Mosoly ül arcomra, újra az a lány vagyok, akiként felkeltem. Kinyitom a sparhert ajtót, hátrébb lépek, kinyújtom jobb karomat, kifeszítem tenyeremet, vízsugarat bocsátok a tűzre, becsukom az ajtót. Leveszem a fazekat, nagy nehezen a tenyereimre rakom, csuklótól lefelé elvörösödik a kezem, felforrósodik a csontom is. 4-5 perc alatt megfő a tészta, lerakom az edényt a tűzhelyre, a kutya itatóstáljába szűröm a levet, a tésztát egy műanyag konyhai tálba rakom, beteszem a leállított mikroba, a kutyatálra egy tányér, az asztal alá és kész. Ismét bőrszínűvé válik a kézfejem. Elmosom a tésztaszűrőt, a fazekat, és elkészülök a teendőimmel. Végre kész vagyok a tennivalókkal! Ez is meg van, és még sincs este. Előkapom a mobiltelefonomat, kb. fél órája lehetek ébren. 08:33, és a fél nap még az enyém! El se hiszem! Ilyen még sose volt! Maradt időm, azt csinálok, amit akarok, meg vagyok áldva! Juhú! Imádlak idő! Tényleg felkeltem? Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! Beülök a gép elé, elindítom a kedvenc zenéimet a Bereczki Zoltán mappából, énekelek, táncolok. Az utóbbiban nem vagyok a legjobb, de az énekhez van hangom. Órákig táncolok, nagyon jól érzem magam, hirtelen kacagást hallok, a húgom, a nővérem és az apám áll az ajtóban, és röhögnek. A nővérem beszól:
- A jövő énekesnőjének vicces bemutatója, csak tessék, csak tessék! – kacag, leállítom a zenét.
- HÜLYE ÁLLAT!!! Mért csak velem kötözködsz, te, te… Te…- csattanok fel.
- Te micsoda? – röhög.
- Te nem normális, hülye; minek élsz? Azért születtél meg, hogy állandóan zaklass?!?!?! – kirohanok, másfél perc alatt Hopiéknál vagyok, úgy zokogok, mint egy óvodás. – Nem bírom tovább!! – kapar a torkom a sírás miatt, arcom csillog a könnyek zuhataga miatt. – Miért piszkál?!- Foltos oldalának dőlve, szőrébe fúrva arcomat, zokogok, és zokogok. Lépteket érzékelek, nem nézek oda. Apa elmegy mellettünk, visszafordul, bemegy. Madarak szállnak körém, mintha támaszt akarnának nyújtani. – Nem tudtam, hogy tilos szórakoznom… Csak kikapcsolódtam egy kicsit… Bocsánat… - Foltos hátrafordul fejével, nyalogatja a fejem, megvigasztal, felsóhajtok. – Rendben, folytatom az „igás robot” szerepét. Köszönöm, kincseim! Nagyon hálás vagyok! – elveszem fejemet kemény oldalától, simogatom, lassan elindulok befelé. Mi lesz ez után? A szemembe jó pofiznak, a hátam mögött meg utolsó k*rv* leszek? Hogy szeressem őket, hm?! HOGYAN?! És minek?