Bevezető
Seila vagyok, 14 éves, 8.-os. Az osztályból néhányan irigykednek külsőmre; de nem vagyok az a trendi csaj, mint Marietta. Lila, hátközépig érő, hullámos hajam visszaveri a fényt, lila szemem unottan csillog, testemet a megszokott, rózsaszín póló, kék, nyitott kardigán, lila farmer, fehér, közepes méretű oldaltáska fedi. Frizurámat ismét vízszintesen elválasztom, a felső felét feljebb fésülöm, és összefogom. Derekam jobb oldalát ütögeti oldaltáskám, amiben egy lila pillangószárnyú, lila hajú, kék szemű, 8 cm-s tündérke bújik meg. Felkapom lila sportcipőmet és hátizsákomat. A tündérke előrepül.
-Seila, ne felejtsd el a bérletedet, és a mobilodat!
- Ó, köszi, Tania! Nem is tudom, mi lenne velem nélküled? – kuncog, felkapom az asztalról a holmikat, bedugom az oldaltáskába. Hirtelen nyílik az ajtó, Tania elbújik a hajamban.
- Kész vagy? – kérdezi a barátnőm, Lalei.
- Igen, szia… - nevetek. Barna, göndör, lapockáig érő haja ide-oda röppen, barna szemében izgalom csillog, sárga póló, piros boleró, narancs nadrág, fehér cipő van rajta. – Mitől vagy ilyen izgatott?
- Nem emlékszel? Ma lesz a doga, hogy melyik szuperhős a kedvenced!
- Fogadjunk, hogy Pillangóról írsz.
- Ha-ha, mint a blogomban!
- Igen, úgy. – nevetve megyünk le a lépcsőn, ahol apám péksége van. A kezünkbe is nyom egy-egy kakaós csigát. – Szia, apu!
- Szia, Seia! Szép napot, kicsim! – szól utánunk.
- Kedves az apádtól ez a tízórai, nem? – kérdezi Lalei.
- Ja, főleg, ha Marietta beteg. – kuncogok.
- Ajajj, kislány!... Dadogásveszély, oda ne nézz! – kacag, balra mutat, meglátom Bencét.
- Te Szent Isten! Ő meg mit keres erre?
- Talán téged, nézd, erre jön! – tényleg, a fiú megáll előttünk.
- Helló, lányok! – mondja Bence.
- Szi-ia…!- mondom elragadtatva.
- Ti kiről fogtok írni?
- Hát, nem is tudom.. Mivel, Lalei Pillangóról, ezért nekem Ezüstpárducról kell…
- Tetszik Neked? – kérdezi felvont szemöldökkel, mosolyogva.
- Mi??? Nem! Dehogy! Izé… ő….
- Azt akarja mondani, hogy azért nem Pillangóról ír, nehogy azt higgyék, hogy rólam másolja. Nem igaz, Seila? – ment ki a dadogásból Lalei.
- De.. Persze.
- Értem. – válaszol Bence. – Lemásolnád, hogy elolvashassam? Érdekelne… - kiakadok.
- A… Az… Enyém??? De… Másé biztos jobb lesz… Vagyis persze…
- Köszönöm. – megveregeti vállamat, elmegy.
- Nahát, kislány! Annyira nem is dadogtál! Haladunk…
- Megérintette a pulcsim! Ki sem mosom többet! Csípj belém, Lalei!
- Te mondtad!... – megcsíp.
- Nem szó szerint!
- Na, menjünk, mielőtt lekéssük a buszt!
- Rendben. – elmegyünk a buszmegállóba, felmegyünk a járműre. Becsukódnak az ajtók, elindulunk. Dübörgés hallatszik a tetőről, egy oroszlánszerű lény betöri a busz tetejét, mindenki felvisít. Felállok, kitöröm az ablakot, kiugrok a buszból.
- Lalei! Fuss el, mindjárt megyek!
- De… Pillangó és Párduc hamarosan itt lesznek.
- Meg akarsz halni?! Fuss!
- Jó… - kiugrik, elfut.
- Készülj, Tania! – rohanva megkerülöm a házakat, kinyitom a táskát, a tündér előrepül. Előrántom pillangómedálomat a póló alól, felállok. – Tania, szárnyakat ki! - a medálom ,,beszívja” a tündérkét, elhúzom arcom előtt tenyeremet, egy lila maszk kerül a szemeimre, és köré. Magam mellett lehúzva kezeimet egy lila, testemre feszülő ruha kerül rám. Medálomon a lila pillangóra 5 fekete, vízszintes csíkocska kerül. Derekamra 2 szuperjojó kerül, hajamból kiugrik a gumi. Én vagyok Lila Pillangó.
- Segítség! Segítség! – hallok egy férfihangot. Előrerohanok a buszhoz. A sofőr az egyik ház falához szorult. Egy mutáns lény áll előtte: Félig ember, félig oroszlán.
- Hé, szörnyeteg! Itt van a reggelid! – fejbe dobom az egyik jojómmal. Rám néz a lény, bömböl.
- Belőle ugyan nem eszel! – ugrik rá Ezüst Párduc, a földre löki a teremtményt. – Hiányoztam, pillangóm?
- El tudtam volna vele bánni. De hol lehet a vütia?
- A mellényben?
- nem, egy nyakláncban, vagy egy…
- Gyűrűben?
- igen! Vedd le róla! – amint hozzáér az oroszlán kezéhez, az lelöki magáról, feláll.
- Naiv… - mondja a lény.
- Félix?
- Nem. Az én nevem Végzet. Az a feladatom, hogy elpusztítsalak titeket! – felém ugrik, de megkerülöm, hátba rúgom, felsegítem Párducot.
- Van terved, Pillangóm?
- Gyere utánam! – felfutok az emeletes ház tetejére. Az egyik felborult szemetesből felveszek egy hosszú láncot, átugrok a következő tetőre. Feldobom a jojómat, közben mondom: - Pillangótalizmán! – a jojóból lepkék repülnek körbe, amint eltűnnek, 2 lila fémkarika esik a kezembe. – Szuper!... Tanács persze sehol!
- Mit fogsz ezzel csinálni, kis Lepkém? – körbenézek. A Parkban lilává válik egy szobor, egy lámpaoszlop, a lánc a kezemben, és a karikák.
- El tudod terelni Végzet figyelmét? Ha hívlak, indulj a parkba.
- Természetesen! – leugrik.
- Gyerünk, Pillangó! – eldobom a jojóm, a parkban lévő szoborra akad, oda ránt. Egymásba kapcsolom a karikákat a lánccal, az oszlopra és a szoborra rögzítem. A karikák összeérnek a két tárgy között. Előveszem a másik jojót, letolom az elejét, videó hívással jelzem Párducnak, hogy jöhet. Alig 2 perc múlva már meg is jelennek. Ezüstpárduc átugorja a csapdát, Végzet mancsai beleragadnak a gyűrűkbe. Lekapom kezéből a gyűrűt, a földre dobom, eltaposom. Egy fekete szitakötő repül ki belőle. Megpörgetem a jojót. – Ideje, hogy önmagad légy! – eldobom a gömböt, a szitakötő nem menekül, belekerül a fegyverbe. Elkapom a jojót, megnyomom egy ponton, a szitakötő immár fehéren repül el. – Ég veled, kis rovar!
- Nahát! Még egy mentés, Lepkém.
- Köszi, de tudom. – egy mozdulattal szétesik a csapda. Félix kezéről leesnek a karikák. Földhöz vágom őket, mire csodák csodájára ezernyi, apró kis pillangó lesz belőlük, amik visszacsinálják a mi ballépéseink eredményeit. Elrakom a jojókat. Nyakláncomra pillantok, az 5 fekete csíkból már csak 2 maradt. Felpillantok a toronyórára: 7:45
- Élveztem a mentést. – pillant rám Párduc széles mosollyal.
- Mit tervezgetsz?
- Ma este talán… Találkozhatnánk?
- Ma?.. Ma nem… Ma titkos bevetésem lesz. Sajnálom, de mennem kell. Majd legközelebb talán. – elfutok, alig érek el a házak takarásába, visszaváltozom. Elkapom Tania-t, beteszem az oldaltáskámba. – Úgy el fogok késni, hogy csak na!..- berohanok a suli épületébe, fel a lépcsőn, be a terembe. Lalei kérdőn pillant rám.
- Hol voltál? – kérdezi.
- Elkapott az a szörny… Pillangó mentett meg.
- Ó, és nem voltam ott! Szünetben interjú.
- Oké, majd meglátjuk. – előveszem a csigát, török belőle egy keveset, berakom az oldaltáskába. Az ajtón egy szőke, szép állú, egyenes hajú, fűzöld szemű fekete, összehúzott kardigánt, sötét farmert viselő fiú jön be, leül elém. – Bence miért késik? – kérdezem suttogva Laleit
- Nem tudom. Most jött a suliba.
- Komolyan?!
- Én eddig nem láttam itt. – vállat von.
- Ez nem vall rá…